Human-Net Alapítvány

4400 Nyíregyháza, Semmelweis u. 24.

+36306339200

Lépjen kapcsolatba velünk

Ha erre a kérdésre szeretnénk válaszolni, akkor talán szerencsés lenne általánosabban fogalmazni és azt kérdezni: Mitől leszünk egymásnak szimpatikusak? Van aki a hasonlóság fontosságára esküszik, mások pedig éppen ellenkezőleg.  Nézzük meg, mit mond erről a kísérleti pszichológia:

A gyakorlat emberek egy csoportjában történik, szerencsés, ha nem ismerik egymást. Arra kérik a résztvevőket, hogy válasszanak maguknak egy párt, akiről úgy érzik, emlékezteti őket a családjuk valamelyik tagjára vagy azt az érzést kelti,  hogy tudna pótolni valamilyen hiányt a családjában.  A gyakorlatnak ebben a részében beszélgetni nem szabad.  A részvevők bolyonganak a teremben és nézegetik egymást, majd választanak. Amikor már mindenki választott, akkor a párok elkezdenek beszélgetni egymással.  Arra kellett rájönniük, hogy miért is választották a másikat.

A következő lépésben mindegyik pár választ magának egy másik párt, ugyanolyan elvek alapján, ahogyan a választás először is történt.  Így négytagú csoportokat, "családot" hoznak létre, amelyben egy szerepet kell maguknak választaniuk. Ezután beszélgetnek, és ki kell találniuk, hogy ki milyen szerepet miért választott.

A gyakorlat eredménye és tanulsága az, hogy valamennyi személy olyan másik hármat-t választott, akinek a családja a sajátjához hasonlóan működött. Például, nehezen tudták kimutatni érzéseiket, főleg a gyengédséget. Más esetekben a pár mindegyik tagja ugyanolyan életkorában veszített el fontos személyt, vagy hasonló karakterű anyával rendelkezett.

A kísérlet tanulsága az, hogy olyan emberek vonzzák egymást, akiknek valamilyen, gyakran tudattalan közös sajátosságuk van.  Amit vonzónak élek meg, ismerős, és biztonságot jelent, hogy úgy érzem, tudom mire számíthatok.

A közös alap bármi lehet, de többnyire az érzelmi minták szövevényes anyagáról van szó. Hasonló érzéseket éltünk meg, hasonló viselkedési minták tanúi és szereplői voltunk, hasonló veszteségek értek minket, hasonló konfliktusokban vagy játszmákban vettünk részt.

A rákattanás momentuma az ismerősség, hasonlóság rejtett érzésére alapozódik. A felszínen sok más minden lehet, akár szembetűnő különbségek is. Például, lehet hogy egyik fél domináns , a másik pedig hajlamos az alávetettségre. Hol itt a közös sajátosság?   A válasz nem is olyan bonyolult: mindketten megélték, ismerik a mintát amit  a dominanciára épülő kapcsolatok nyújtanak. Lehet, hogy ebben a mintában épp az ellenkező szerepet  kívánják felvenni, nem azt ami eredetileg nekik jutott. De az ismerősség érzése arról szól, hogy már megtapasztalták az ilyen helyzeteket, attól függetlenül, hogy  a domináns, az alávetett vagy a néző pozíciójában voltak.

Az életünk ismétlések sorozata,  és jó ha felfedezzük mintáinkat, mert csak így tudunk változtatni rajta, ha kell. Az ismétlődő minták egyike a játszmázás.

 

 

Mindenkivel előfordul, hogy úgy érzi bizonyos kellemetlen helyzetek állandóan ismétlődnek az életében, és nem érti, miért pont vele történik mindez. Ha már feltette magának az alábbi kérdések valamelyikét, akkor biztos lehet benne, hogy ön is volt már játszma résztvevője:

„Miért mindig velem történik ez meg?”  „Nem értem, hogy jutottunk megint ide”

A  játszmákat a tranzakció-analízis megalapítója, Eric Berne írta le először. Ez a TA legismertebb része, hiszen az „Emberi játszmák” című könyv a világ 11 nyelvén több kiadást is megért.

A játszmák első-, másod-, és harmadfokú típusát különböztetjük meg.

Az elsőfokú játszma társadalmilag elfogadhatónak tekinthető, amelyben senki sem sérül meg fizikailag, bár az egyént megszidhatják vagy kiabálhatnak vele.

A másodfokú játszma ennél komolyabb, elcsattanhat néhány pofon vagy orrba vágás.

A harmadfokú játszma halálosan komoly és eredménye "az örökkévalóságig tarthat”. Ez  lehet egy zűrös válás, illetve  bírósági ügy.

A játszma ismétlődik. Mindenki újra és újra eljátssza kedvenc játszmáit. A többi játékos természetesen változhat, de a játszma alapmintája ugyanaz marad. Bár többször ismétlődik, mindig úgy lépünk bele, hogy ennek nem vagyunk tudatában. Csak a végén, amikor újra átéljük a fájdalmas végeredményt, döbbenünk rá, hogy ismét csapdába estünk. És ez mindig a mások hibájának tűnik!

Szinte mindegyikben a kiindulása ponttól függetlenül az egyik szereplő a másikat hibáztatja, felelősségre vonja, elítéli valamiért. A kezdeti védekezés után a partner átcsap támadásba, vagyis a szerepek felcserélődnek. Végül egyikük feladja, megpróbál megoldást találni, de mindketten rossz szájízzel maradnak, kellemetlen érzéseket élnek meg és haragszanak a másikra vagy saját magukra.

Nézzünk meg egy tipikus házastársi játszmát. Ezek a játszmák többnyire arra szolgálnak, hogy megerősítsék az egyén véleményét önmagáról és másokról.

Férj: Hol a sörnyitó?

Feleség: A helyén.

Férj: Ott nincs, nem találom!

Feleség: De én odatettem…

Férj: Ugye itt járt az anyád?

Feleség: És ha itt járt?

Férj: Már megint pakolt, nem hiszem el,

Feleség: Ha te többet lennél itthon, és nem állandóan csak az anyád kívánságait lesnéd, akkor nem kellene átjönnie, hogy segítsen.

Férj: Te csak hagyd békén az anyámat, aki egyedül felnevelt három gyereket, te meg még ezzel az eggyel sem bírsz.

Feleség:  Én hagyjam abba ?  már elfelejtetted, hogy viselkedik velünk az anyád?

Férj: Na ebből elegem van (Férj nyakán lüktetnek az erek, arca vérvörös)

Feleség:  Ha eleged van belőlem,  költözz az anyádhoz

Férj: (Becsapja az ajtót és elmegy az éjszakába.)

A jelenet vége lehet dühös ajtócsapkodás, de az is, hogy a feleség, a helyzet megmentőjeként, hoz egy hideg sört. A lényeg azonban az, hogy itt a viselkedés mögött, ott van  a pszichológiai üzenet, amely így szól:

Férj: Nem vagy elég jó, semmit sem csinálsz meg rendesen!

Feleség: Nem vagyok a csicskád, nem gondozlak tovább téged!

Lehet, hogy már 10 éve játsszák ezt a játszmát szinte hetente. Mindkettőjük megígérte magának, hogy nem fog csapdába esni. Most mégis támadnak, felsorakoztatja jogosnak vélt sérelmeiket.

Vajon miért lépünk be játszmákba, hiszen ez mindenki csak fájdalmat okoz? Ezek a játszmák többnyire arra szolgálnak, hogy megerősítsék az egyén véleményét önmagáról és másokról.

Ennek a rövid, pár perces játszmának az a vége, hogy a férj megerősítheti hiedelmét, miszerint a feleség nem oké. A hibák felsorolása és mások hibáztatása kellemes érzésekkel jár, mert ez által a férj okénak érzi magát. Ha naponta játszanak ilyen kis házastársi játszmákat, akkor mindegyikük egyre erősebben hiszi hogy„Igaza van”. A férj azért mert nem azt kapja amire vágyik, a feleség pedig azért, nem elég hogy ő gondozza a családot még meg is szidják.

A párválasztásban megkeressük magunknak azt a társat aki lehetővé teszi, hogy kedvenc játszmáinkat naponta eljátszhassuk. Persze nem mindenki hajlamos arra, hogy játszmázzon. De sajnos igen sokan ezt tesszük, nap mint nap. Pedig lehetne másképp is.

 

Dr.Váry Annamária

 

 

És végül eljutottunk az érzelmi tudatosság legfejlettebb mintázatához. Az interaktivitás itt azt jelenti, hogy nemcsak arra vagyunk képesek, hogy pontosan felismerjük mások érzelmi állapotait, de arra is, hogy valamit kezdjünk velük, és ezt nem csak az egyén de a csoportok szintjén is meg tudjuk valósítani. A legmagasabb szint feltételezi saját és mások érzéseinek felismerését - a határok tisztán látását és általában az érzelmi működés sajátosságainak megismerését.
Ha nagy a különbség a saját érzelmi tudatosságunk és a másoké között, akkor ez kemény problémát jelenthet annak, aki a magasabb szinten van. Aki az érzelmeket úgy fogja fel, mint olyat, ami szerves része önmagának és a természetnek, nem feltétlenül talál megértésre. Számtalanszor halljuk, amint megvetően beszélnek valakiről, aki sír, ha veszteség éri. Az sem ritka, hogy egyesek a mások örömével nem tudnak mit kezdeni. Ha beszélnek az érzésekről, akkor a "túl sokat lelkizel", „nem kellene ennyire érzékenynek, hisztisnek lenni” lekezelő reakciókat válthatják ki. Az interaktivitás szintjén levő emberek tudatában vannak annak, hogy ők maguk és mások hogyan éreznek, és azt is ki tudják számítani, hogyan lépnek majd kölcsönhatásba ezek az érzelmi állapotok. Ez az érzelmekkel való bánásmód legbonyolultabb és legmagasabb szintje, amelyen az érzelmi folyamatok kölcsönhatásának is tudatában vagyunk.
Aki ezen a szinten van, sokat tud az érzésekről. Például azt, hogy az érzések nem változatlanok: keverednek, egyesülnek, nőnek vagy elsüllyednek. Olyan ez, mint a kémia - az összetevők egyesüléséből egészen más jellegű dolgok, más minőségek jönnek létre. És a folyamat járhat robbanással, tűzzel. Ahhoz hogy az érzelmek „kémiáját” megértsük, nagyon sok tapasztalatra és bölcsességre van szükségünk. Azok, akik fejlődésük során eljutottak az érzelmekkel való bánásnak erre a szintjére, folyamatosan tanulnak róla. Odafigyelnek az emberekre, beszélgetnek velük az érzelmekről, megosztják a sajátjaikat is és ez által egyre jobban értik ezt a bonyolult folyamatot. Képesekké válnak arra, hogy a jelentős események érzelmi oldalát megtervezzék és megpróbálják kitalálni, hogyan hatnak majd ezek a helyzetek a többiekre. Megérzik és megértik a csoport érzelmi állapotait és képesek arra, hogy azt megváltoztassák, akár családról akár más csoportról van szó.
Ez a szint a fejlődés során spontánul is kialakulhat. Vannak olyan emberek, akik  számára nem jelent nehéz feladatot egy egész csoport befolyásolása - gondoljunk csak a jó tanárra.  Bizonyos szakmák feltétele, hogy ki tudjuk számítani csoportok érzelmi reakcióit. A vezetők számára létfontosságú lehet ennek a szintnek az elérése. Vannak, akik tanulják, hogyan lehet másokat befolyásolni. Szakmai készségként jelenik meg ez a jellemző a politikusok, média személyiségek vagy a tanárok munkájában. 
Példánkban Rita az, aki képes arra, hogy mások érzelmeit befolyásolja. Munkája során gyakran dolgozik csoportokkal, nemegyszer előfordul, hogy elégedetlen, lázadozó emberekkel kezdi, majd pár órán belül már lelkes társulattal folytatja a munkát. Robi érzelmi reakcióit is érti és segített a férfinak abban, hogy az képessé váljon kötődés kialakítására. Robinak egyáltalán nem volt kapcsolata válása után. Azt is látta azonban, nem sok reménye van arra, hogy az ötvenes évei végén járó Robi érzelmi szempontból megváltozik. Szerette volna segíteni ebben a férfit, néha ábrándozott arról, hogy ő majd megtanítja érezni, de tudta, határsértés lenne, ha kérés nélkül megpróbálna "más embert faragni" belőle.

Az érzelmi tudatosság legfejlettebb mintázataihoz érkeztünk. Lényegében arról van szó, hogy amikor már tisztában vagyunk a saját érzelmeinkkel és azok intenzitásával, akkor képessé válunk arra, hogy részben intuíciónkra részben érzéseinkre alapozva megéljük azt, amit a másik érez.
Az empátia az intuíció egy formája, amely külön érzékelési csatornát jelent, állítja Steiner , valószínűleg Jung nyomán haladva az intuíció jelenségének értelmezésében.  Bár rendkívül értékes megismerési mód, nem feltétlenül pontos is. Akkor válik igazán kinccsé ez a képességünk, amikor megtanuljuk ellenőrizni az általa beszerzett információt.
A gyermekek nagyon erős intuícióval rendelkeznek és sok érzéssel, de nem tanulják meg használni ezeket, ha a felnőttek nem tulajdonítanak neki fontosságot. Ahelyett, hogy megerősítenék a gyermekben az intuícióra és érzésekre vonatkozó tudást, a legtöbb esetben hazudnak róluk, vagy tagadják azok jelentőségét. Például a kisgyermek láthatja, hogy anyja szomorú vagy gondterhelt. De azt mondják neki, hogy nincs semmi baj, mert a felnőttek erőfeszítést tesznek azért, hogy mást mutassanak, mint amit éreznek. Így, a gyermek hamar elveszítheti a másik ember érzéseit nyitottan felfogó empatikus tájékozódási képességét.
Ha fejlett empátiával rendelkezünk, akkor jól értjük, hogy mások mit érzenek, mennyire erősek érzéseik. Ugyanolyan jól tájékozódhatunk mások érzelemvilágában, mint a sajátunkban. Egyértelmű, hogy az érzelmi tudatosság igen magas szintjén van, aki erre képes. De nem mindig jelent az örömet. Látni a körülöttünk levő érzelmi világot fájdalmas is lehet. Rita és Robi kapcsolatában az egyik legnagyobb problémát az okozta, hogy míg az asszony jól tájékozódott érzelmi helyzetekben, addig Robi egyáltalán nem tudott az érzések világában boldogulni. A férfi nem értette miért olyan elkeserítő, ha a mézeshetek végén valaki azt javasolja, hogy "találkozzunk ritkábban". Rita sokáig mondogatta magának, hogy Robinak nagyon sok kiváló tulajdonsága van, kellemes, nyugodt, okos, művelt, gondoskodó. Mégis úgy érezte, külön nyelvet beszélnek és nem értik egymást. Megpróbált alkalmazkodni, az érzelmekről soha nem beszéltek, csak a napi ügyekről. De kevés olyan dolog van, aminek nincs érzelmi vonzata. Rita mindig dühös lett, amikor látta, hogy Robi nem fogja fel az érzelmi üzeneteket, egyáltalán nem reagál azokra. Például egyszer amikor el kellett mennie beteg, öreg szüleihez, Robi jó utat kívánt és azt mondta, reméli jól pihen és szórakozik majd.
Aki jól tájékozódik a saját és mások érzéseiben, tudja, mit okoz ő maga másoknak, tudja, mások milyen érzéseket kelthetnek benne. Érdeklődik a körülette levő érzelmi állapotok felől, figyelembe veszi azokat. Ha empatikus vagyok, nem csak az én érzésem fontos, a másoké is az.
Rita nagyon sokat foglalkozott gondolatban azzal, hogy hol hibázott, mi történt és miért. Akkoriban volt egy álma, amely jól megvilágította a kérdést. Az álomban Robi egy nagy, áttetsző, hasáb alakú jégtömbben állt. Látszott hogy él, kedves mosolya ugyanolyan volt, mint mindig és valahová másfele nézett. Rita kalapácsot és vésőt ragadott, igyekezett lukat vájni a vastag jégben, fülmagasságban. De nagyon lassan haladt, már alig bírta tartani a szerszámokat. Fájt a karja, nem volt ereje és megunta az egészet. Ledobta a vésőt, a kalapácsot és elment. De még egyszer visszanézett. Akkor a jégtömb megrepedt és egész hosszában szépen kettévált. Robi ugyanazzal a mosollyal az arcán kilépett  belőle. Itt véget ért az álom.
A jégtömb, mint szimbólum, nyilvánvalóan a férfi érzelem-mentességéről szólt. De mit jelenthetett a többi? A jégtörés során Rita nem látta a férfi arcát. Az álom üzenetének értelmezésekor viszont az jutott eszébe, milyen szörnyű lehet, ha valakinek a feje tájékán kalapáccsal és vésővel utat vájnak. Robi nagyon félhetett,- bár érzést rajta még az álomban sem lehetett látni - és ő nem törődött a félelemével, vonta le a következtetést. A jég csak akkor tört meg, amikor már nem erőlködött, feladta. Rita úgy érezte, hibázott. Azt várta el a férfitől, amit az nem tudott adni.
Robi, nem sokkal a hazautazás után, megírta Ritának, hogy nincs felkészülve ilyen komoly kapcsolatra. Az asszony rájött, ezt érezte meg, ezért volt elkeseredett. Válaszában megköszönte Robinak mindazt, amit tőle kapott, a reményt, hogy neki is sikerülhet középkorúan is új kapcsolatba lépni, az együtt töltött napokat. Még néhány hónapig érezte az elkeseredést, aztán a rossz érzések fokozatosan halványultak. Rita nem haragudott Robira. Két év múlva újra találkoztak, a férfi kérésére. Úgy tűnt, változáson esett keresztül, Robi már nem tűnt kedvesnek, inkább hideg volt és kötözködő.  Rita örült, hogy időben befejezték, nem találta már vonzónak a férfit.