A kommunikáció átszövi a mindennapi kapcsolatrendszerünket, különféle viszonyainkban meghatározó jelentőséggel bír. Latin eredetű szó, általánosságban közlést jelent. Definíció szerint információ továbbadását és egységes jelrendszer dekódolását értjük rajta.
Legfontosabb jellegzetességei közé tartozik, hogy szükségszerű, vagyis társas közegben nem lehet nem kommunikálni; nem egyirányú folyamat, kényszeríti a partnert a válaszra, befolyásoló jellegű, pszichológiai szükséglet. Verbális (nyelv és beszéd) és nemverbális (szemkontaktus, gesztusok, mimika, testtartás, testhelyzet, proxemika) csatornákon keresztül valósul meg.
A kommunikációnak mindig több jelentése, több szintje van: megkülönböztetünk tudatos/szándékos és tudattalan/nem szándékos szintet. Ez utóbbi a közlő személyek viszonyára, a közölt tartalmak jellegére, valódiságára és a közlési szituációra vonatkozik - közlés a közlésről. Amit mondunk, az a tartalmi üzenet, de a kapcsolat szempontjából fontosabb a „hogyan”; ebben rejlik az úgynevezett kapcsolati üzenet, amely a beszélgető felek viszonyára, a kapcsolat minőségére vonatkozik. A viszony meghatározása különféle kommunikációs jelzésekkel történhet: pl. burkolt kéréssel, elvárással, felszólítással (pl. „Ugye, értem jössz délután?”) vagy a közeledés és távolodás érzékeltetésével, amelyekkel mindkét fél alakíthatja a kapcsolatot (pl. „Örömmel megyek!” ). Minden hangsúlynak, gesztusnak, hangszínnek kapcsolatformáló jelentősége van; ez a kommunikáció kapcsolati szintje, a kapcsolati üzenet. Ha a kapcsolat bizonytalan, ezekből a metakommunikációs jelekből következtetünk a másik viszonyulására (pl. „Hogy lehetsz ilyen figyelmetlen velem! Neked nem számítok?”).
A többszintű kommunikáció gyakran félreérthető, ha pusztán az információra válaszolunk az érzelmi mondanivaló helyett, a valódi fájdalmak, érzelmi igények rejtve maradnak. Párok, családtagok között akkor lesz eredményes a kommunikáció, ha megértjük a kapcsolati üzenetet. Nyilván könnyebb dolgunk van a megértéssel, ha az igazi érzések megjelennek a kommunikációban, és sikerül a valódi igényeket megfogalmazni: „Szeretném, ha mellettem, a közelemben lennél!” „Jól esik, hogy ezt mondod.” ahelyett hogy támadnánk: „Miért nem fekszel már le időben?” „Nem vagyok fáradt.”
A kommunikáció szintjei: észlelni kell tehát, hogy a közölt tartalmak mögött milyen érzelmek és milyen típusú reláció után vágy húzódik meg. Általában a verbális kommunikáció szintje mögött húzódik valamilyen ki nem fejezett üzenet, és egy még mélyebb kérés, igény, vágy. Ha ezek között nagy az eltérés, az könnyen okozhat zavart a kommunikáció megértésében.
Kommunikációs zavarok változatos okok miatt jöhetnek létre:
- személyiségünk különbözősége: értékrend, gondolkodásmód, élmények, ismeretségi- és érdeklődési kör, az eredeti (származási) családban tanult kifejezési minták (halk, hangos, bőbeszédű, szűkszavú stb.) eltérései
- más módon, más csatornán keresztül kommunikálunk: pl. a szeretet kifejezésének a szóbeli megnyilvánulásokon túl érintés, ajándékok, figyelem, együtt töltött intenzív idő is lehet a módja
- kommunikációt akadályozó magatartási minták: vádló, okoskodó, mellébeszélő, bármilyen áron békét teremtő, előítéletes magatartás, melyek mind akadályozzák a problémák érdemi megbeszélését.
- hiteltelenség: ha a kimondott szó és az azt kísérő nem-verbális jelzések nincsenek szinkronban egymással, (sőt gyakran kifejezetten ellentétes jelzésekkel bírnak). A szóban és magatartásban küldött üzenetek lehetnek egyértelműek, de lehetnek egymással ellentétesek is. Amikor a beszélő szavai és magatartása nem egyeznek meg egymással, inkább a nem-verbális üzenetnek hiszünk; például nem érezzük meggyőzőnek beszélgetőtársunkat, ha lopva az órájára pislogva, türelmetlenül dobolva a lábával, fejünk felett átnézve azt mondja: „Figyelek rád”.
- „feladó nélküli” üzenetek: általánosító kijelentések: „Az ember szeretne nyugodtan hazajönni...”; „Mindenkinek joga van egy kis pihenésre...” stb.
- „címzett nélküli” üzenetek: kérésünket, üzenetünket nem valaki felé irányítjuk, csak úgy „bele a levegőbe” fogalmazzuk meg: „Valaki nem veszi észre, hogy...” „Ideje lenne már tenni valamit…”
- kommunikáció másokon keresztül: a mondandónkat egy harmadik személlyel közvetítjük úgy, hogy a címzett is hallja: „Mondd meg apádnak...”, „Mondd meg a fiadnak...”
- a probléma kiszolgáltatása külső személynek: párok között előfordul, hogy a köztük lévő konfliktust nem egymással, hanem egy baráttal, barátnővel vagy a szülőkkel beszélik meg; az ilyen közeli kapcsolat bevonása azért okoz problémát, mert így kiszolgáltatják egymást, ami árt a kapcsolatnak.
- elbeszélés egymás mellett: mindenki mondja a magáét, s nem jutnak el egymás problémáinak, igényeinek megértéséhez.
- egyenlőtlen erőviszonyok a kommunikációban: a kommunikáció lehet egyenrangú, vagy egyenlőtlen. A konfliktust általában az egyik fél által okozott aránytalanság okozza a másik fél kárára (nem hallgatja meg, mindent jobban tud, elhallgat előle mindkettejüket érintő információkat stb.)
Mindezek akadályozzák az intim kapcsolat kialakulását és a valódi konfliktusmegoldást. A kommunikációnk akkor lesz eredményes, ha sikerül kiküszöbölni a fenti hibákat, vagyis ha nyíltak, őszinték, egyértelműek, hitelesek vagyunk. Ha érzéseinket vállaljuk, kifejezzük, és figyelünk a beszélgetőtársunkra; mondanivalójának tartalmi és kapcsolati üzenetére egyaránt.
A családterápiás, párterápiás alkalmakon sokféle módszer segíti az egyenrangú, minden családtagot arányosan meghallgató, érzelmeket többféle módon kifejező és megértő kommunikáció fejlődését:
- ne beszéljünk a másik helyett, vagy a másik érdekében (E/1. személyben közöljük gondolatainkat), kerüljük az általánosításokat (pl. mindenki, senki)
- törekedjünk arra, hogy a másik felet ne szakítsuk félbe (máskülönben a kommunikáció „reaktívvá” válik)
- kerüljük a kettős értelmű üzeneteket (pl. partnerünk legyen erős férfi, de közben rendelődjön alá akaratunknak)
- kerüljük a közvetítőket a kommunikációban (a face-to-face kommunikáció zavarmentesebb)
- kerüljük a célzásokat, iróniát, rejtett közléseket
- a múlt helyett jobb, ha inkább a jövőre tekintünk, a jövőt illetően állítunk fel hipotéziseket (mi lesz majd, ha…ha ma így van, hogyan lenne 3 év múlva)
- egyszerre csak egy témáról tárgyaljunk, ne csapongjunk ide-oda
- a kéréseket pozitív formában közöljük a másikkal, nyíltan, világosan (kerüljük a siránkozó, kritizáló stílust)
- tanuljuk meg az én-üzenetek szerinti kommunikációt: vagyis a saját érzéseink, belső állapotaink kifejezésére törekedjünk a visszajelzéseink során, a másik viselkedésének minősítése, hibáztatása helyett (pl. TE: „Mindig szétszórt vagy, soha semmi szívességet nem tennél meg másnak, bezzeg ami neked fontos, azt sohasem felejted el” – EHELYETT ÉN-üzenet: „A feledékenységed felháborított engem, számítottam rád, számomra ez fontos lett volna…”)
Fedor Zita
+36306339200
Lépjen kapcsolatba velünk
- Ön itt van:
-
Kezdőlap
-
Tanácsadóink
- Fedor Zita, pszichológus válaszol
Az agresszió legfőbb jellegzetessége, hogy mindenhol jelen van az életünkben és éppen ezért nehéz rá világos meghatározást adni. Számos kérdés fogalmazható meg a témával kapcsolatban, pl. hogy eredendően az emberi természet része-e az agresszió, meg lehet-e változtatni, és ha igen, hogyan, mik azok a szituációk, amelyek növelik vagy csökkentik az agressziót.
Ranschburg Jenő szerint: „agressziónak nevezünk minden olyan szándékos cselekvést, amelynek indítéka, hogy – nyílt vagy szimbolikus formában – valakinek vagy valaminek kárt, sérelmet vagy fájdalmat okozzon.”
Általánosságban agresszivitáson az embernek az agresszív viselkedésre való képességét értjük.
Az agressziónak fiziológiai tényezői is vannak, mint a hipotalamikus aktivitás és az amygdala gátlás. Férfiaknál összefüggés van a tesztoszteron szint és az agresszív hajlam között.
Az agresszió fajtái között különbséget lehet tenni aszerint, hogy árt-e másoknak vagy sem:
• önérvényesítő
• destruktív (másoknak árt)
A viselkedés morális tartalma szerint:
• antiszociális (közösségellenes)
• proszociális (a közösség és az egyén érdekeit szolgáló)
Iránya szerint:
• kifelé irányuló
• befelé irányuló, önpusztító (pl.öngyilkosság)
A szándék jellege szerint:
• szándéktalan
• 2
Az agresszió célja szerint lehet:
• instrumentális (cél jellegű): a negatív mozzanat pozitív színben tűnik fel
pl. forradalom, asszertivitás, szeretet erőszaka, terrorizmus, diszkrimináció
• indulati agresszió: nyílt cél a sérelem okozása
pl. vandalizmus, lincselés, lázadás
Az állatvilágban jól megfigyelhető az agresszív viselkedés, ami a legerősebb fennmaradásáért történik (dominanciaharc), illetve az anyai gondoskodást, védelmet szolgáló agresszió – ezek evolúciós szereppel bírnak.
Az agresszió elméleteit tekintve örök vitát képez, hogy ösztön-e az agresszió, tanult vagy veleszületett jellegzetességek határozzák meg inkább. Rousseau szerint az ember alapvetően jó, csak a társadalom kényszeríti agresszívvá, míg mások szerint eredendően agresszív ösztönökkel rendelkezünk (Freud – halálösztönnel születünk; az agresszív impulzusoknak felszínre kell törnie, a társadalom feladata, hogy szabályozza az ösztönt) Valószínű, hogy az agresszió a veleszületett hajlamok és a tanult reakciók bonyolult egymásrahatásának következménye.
Másik fontos kérdés, hogy szükségszerű-e az agresszió? Kultúránk alapja a versengés, a dominancia harc (pl. sport). Az agresszióból származó konfliktus érzelmi feszültséghez vezet: frusztrált v. dühös állapotban megkönnyebbülést hoz, ha kieresztjük a gőzt – katarzis.
Az agresszív energiák levezetésének különböző lehetőségei:
• fizikai tevékenység
• fantáziabeli kiélés
• közvetlen agresszió formájában
Az agresszió agressziót, az erőszak erőszakot szül: a tett előszöri elkövetése csökkenti a további ilyen cselekedetekkel szembeni gátlásainkat, az agresszió igazolódik és ezáltal könnyebb újra támadni. Az agresszív cselekedetek igazolásaként a saját tettünk rosszaságát jelentéktelenítjük, a bántalmazott személyt vagy csoportot pedig lealacsonyítjuk.
Agresszióhoz vezethet bármilyen kellemetlen vagy taszító helyzet (fájdalom, unalom és leginkább a frusztráció). A cél elérésének akadályozása frusztrációhoz vezet, ami növeli az agresszív reakció valószínűségét (Dollard-Miller: frusztráció–agresszió hipotézis)
Agresszió az előítélettel is szoros összefüggésben van: gazdasági és társadalmi frusztráció, konfliktus fokozza az agressziót (kisebbségi csoportok).
Mi okozza valójában az agressziót? Főbb magyarázatok:
1. Az evolúciós érv
Darwin - harc az önfenntartásért, a terület védelméért és a szaporodásért: versengő, agresszív viselkedés.
2. Az agresszió jutalmazása
Szociális tanulás elmélete szerint: az emberek azért tanulnak meg agresszíven viselkedni, mert így jutalomhoz juthatnak. Óvodások agresszív viselkedését figyelték: ha az agresszív viselkedést pozitív következmény erősítette meg, gyakoribbá vált.
Az agresszió modellje leginkább utánzás útján sajátítható el, azonban kísérlettel bizonyították, hogy az agresszív viselkedést minden más viselkedésformánál gyakrabban és szívesebben utánozzák a gyerekek. Ebben a jelenségben valószínűleg szerepet játszik az agresszió katartikus hatása. Albert Bandura és munkatársai az utánzás hatásait vizsgálták híres kísérletükben (Bobó-baba): gyermekeknek agresszív felnőttet mutattak élőben, filmen vagy mesefilmen, aki megver, dobál egy bábut. A gyerekek is így viselkedtek ezután, kiegészítve a látottakat saját viselkedési elemeikkel. A gyermek az agresszív magatartást tehát elsajátíthatja úgy is, hogy a modell, akinek viselkedését utánozza, maga is agresszív. Modellválasztását főként a viselkedését szabályozó személyek, majd a kortárscsoport tagjai adják. Média és agresszió: Bobo baba mintájára a tévéműsorok is modellül szolgálhatnak az agresszív viselkedésre. Vizsgálatok szerint a médiaerőszak csak rövid ideig hat a nézők agresszivitására, ugyanakkor hosszabb távon az erőszak iránti attitűdöt is befolyásolja.
A család igen fontos szerepet képvisel az agresszív viselkedés kialakulásában, mint elsődleges szocializációs közeg: a kötődési minták kialakításán túl viselkedési normákat közvetít – elégtelen működésekor (elhanyagolás, bántalmazás) viselkedészavar várható. A bántalmazottból bántalmazó lesz: a gyerekkori bántalmazás következtében nő a felnőttkori agresszió lehetősége, mert a gyerek rátanul az agresszív viselkedésformákra és kapcsolati viszonyokra. Felnőttkorban nagyobb valószínűséggel alakul ki személyiségzavar, viselkedészavar, szenvedélybetegség. Szélsőséges agresszivitás az antiszociális személyiségzavarra jellemző: „nem szeret, nem szorong és nem tanul a hibáiból”. Jellemzői, hogy nem vállal felelősséget, visszatérő antiszociális cselekedetek jellemzik, mások érdekeit sérti, többször kerül összetűzésbe a törvénnyel, érzelmileg sivár, másokat manipulál céljai eléréséhez.
Hogyan lehetne mérsékelni az agressziót?
• tisztán logikai érvelés (racionális érvelés az agresszió veszélyeiről, szenvedést okozó hatásáról, személyes tapasztalat híján az érvelés kevéssé meggyőző, gyerekeknél az érvelés önmagában kevéssé hatékony)
• büntetés (súlyos büntetés rövid távon igen, hosszú távon nem hatékony, fokozza az agresszivitást, a szigorú v. korlátozó büntetés erősen frusztráló > agresszióhoz vezet, börtönviszonyok, körülmények – elnyomáson alapuló viszonyok)
• az agresszió modelljének megbüntetése (feltevés: a büntetés látványa másodlagosan büntető hatással van arra is, az agresszív cselekedet büntetésének látványa kevesebb agresszióhoz vezet, mint jutalmazásának látványa (filmekben az elkövetők), ugyanakkor nem csökkenti oly mértékben, hogy kisebb lenne, mintha egyáltalán nincs agresszív modell!
• alternatív viselkedésformák jutalmazása (az agresszív és versengő megnyilvánulások helyett a konstruktívak jutalmazása, így később frusztrált helyzetben nő a konstruktív viselkedés valószínűsége)
• nem agresszív modellek jelenléte (a társas közegben lévő nem agresszív viselkedést is átvesszük egy frusztrált helyzetben (konformitás)
• a mások iránti empátia kialakítása (empátiafejlesztő gyakorlatok segítik a másik szempontjába való belehelyezkedést, a másik érzelmi állapotának megértését, ez csökkenti az agresszivitást)
Fedor Zita
Azt, hogy egy adott életesemény milyen következményekkel jár egy ember életében, számos tényező határozza meg: az egyén személyisége, életkora, érzelmi érintettsége, iskolázottsága, anyagi biztonsága, az eseménynek tulajdonított személyes jelentés és aktuális rizikókonstelláció.
4 fő úton befolyásolja a stressz az egészséget:
1. Közvetlen út: a stressz által kiváltott testi reakcióknak közvetlen negatív hatásuk lehet az egészségre, ha hosszú időn át fennmaradnak
2. Interaktív út: (sérülékenység-stressz modell) a sérülékenység az egyént egy bizonyos betegségre teszi sérülékennyé, a betegség azonban csak akkor bontakozik ki, ha a személy a stresszel találkozik
3. Életmód: mikor stresszt élünk át, gyakran nem törődünk magunkkal. A stressz közvetve a helyes életmódnak megfelelő viselkedések csökkentésével és az annak ellentmondó viselkedések növelésével befolyásolja a betegséget.
4. Betegségtudat: a stresszkeltő események kellemetlen tüneteit egyesek betegség jeleként értékelhetik és orvoshoz fordulnak. A gondoskodás, figyelem ezt a magatartást megerősíti és a tüneteket fenntartja.
A krónikus stressz negatív hatásai többféle tünetet eredményezhetnek:
• állandó fáradtság, kimerültség
• levertség, depresszív lelkiállapot
• koncentrációs zavarok
• bizalmatlanság a környezettel szemben
• bizonytalanság okozta döntésképtelenség
• indulatkezelési problémák, robbanékonyság, ingerlékenység
• fájdalom vagy görcs a fejben, nyakban, vállban, deréktájon
• változatos testi panaszok (alvásproblémák, emésztési zavarok, szédülés, rosszullét)
A hosszú távon fennálló stressz különféle pszichoszomatikus betegségek kialakulására hajlamosít: pajzsmirigy működés zavara, szív- és érrendszeri betegségek, reumatoid arthritis, bőrbetegségek, emésztőszervi panaszok, fekélyek, asztma.
Életünkben a stressz a mindennapi velejáró, de ha nem adaptív módon küzdünk ellene, változatos pszichés zavarok alakulhatnak ki:
• szorongásos zavarok
• hangulati élet zavarai
• disszociatív és szomatoform zavarok
• stressz okozta pszichés zavarok (akut stresszreakció, poszttraumás stresszzavar, alkalmazkodási zavarok)
Bizonyos személyiségvonások hajlamosítanak a stressz fokozottabb megélésére, ami betegségek rizikófaktora lehet:
„A”-típusú személyiség főbb jellemzői: verseng, agresszív, saját igényeit elhanyagolja, teljesítményorientált, állandó hajszoltságban él, képtelen az ellazulásra – szív- és érrendszeri betegségekre hajlamos
„C”-típusú személyiség főbb jellemzői: alárendelő, passzív, konfliktuskerülő, saját igényeit elhanyagolja, önérvényesítése gátolt – daganatos megbetegedésekre hajlamos
A stressz ikerfogalma a megbirkózás, másnéven coping, mivel az, hogy egy nehéz, újszerű élethelyzet milyen reakciókat vált ki, alapvetően az egyén megküzdési képességeitől függ. Fontos hangsúlyozni, hogy az ember esetében nem egyszerűen alkalmazkodásról van szó, hanem arról, hogy céljaink megvalósítása során hogyan tudunk megküzdeni a nehézségekkel. Ha kialakul a sikeres megküzdés képessége, egyre nehezebb célokat tűzhetünk ki magunk elé, és az eredményesség élménye fokozza énerőnket, kompetenciaélményünket, hatékonyságunkat.
A stresszel való megküzdési technikák vagy más néven coping – mechanizmusok lehetnek adaptívak, azaz megküzdést segítők és lehetnek nem adaptívak, azaz megküzdést nem segítők.
2 fő formájuk van:
- problémaközpontú
- érzelemközpontú
Emellett beszélünk elhárító mechanizmusokról.
1. Problémaközpontú: a személy magára a stresszkeltő eseményre koncentrál, megpróbálja azt megoldani
Lépései:
- a probléma meghatározása
- megoldásmódok felsorakoztatása
- az egyes megoldási alternatívák következményeinek elemzése
- az egyes alternatívák megvalósításának lehetőségeinek elemzése
- döntés
- a megvalósítás megtervezése
- a megvalósítás elindítása
2. Érzelemközpontú: amikor a helyzet olyan jellegű, hogy az egyén nem tud vagy nem lehet változtatni rajta, akkor a saját reakciók kezelése, a kellemetlen érzések elviselése jelentheti a megküzdést
- viselkedéses stratégiák (pl. testmozgás, ivás, társas támasz keresése)
- kognitív stratégiák közé tartozik a probléma időleges „felfüggesztése” és a fenyegetés csökkentése a helyzet jelentésének megváltoztatásával
Más kutatók eltérő módon osztályozzák az érzelemközpontú stratégiákat:
- kérődző,
- elterelő és
- negatív elkerülő stratégiákról beszélnek
3. Elhárító mechanizmusok: tudattalan stratégiák, melyek segítségével az emberek negatív érzelmeikkel megküzdenek. Ezek az érzelemközpontú stratégiák nem változtatják meg a stresszhelyzetet, hanem a helyzetről való gondolkodást vagy észlelést módosítják. Eredményükként a szorongás csökken.
Az elhárító mechanizmusok tudattalan folyamatok, míg a megküzdési stratégiák gyakran tudatosak. Eredetileg mindegyiknek alkalmazkodást segítő funkciója volt, de ha valamelyik túlműködik, akkor már nem segíti, hanem gátolja az alkalmazkodást és patológiás tüneteket okoz. (alacsonyabb szintű elhárítások: projekció, regresszió, megnemtörténtté tevés vagy annuláció, tagadás, hasítás, azonosítás, reakcióképződés; magasabb szintű elhárítások: elfojtás, izoláció, kompenzáció, racionalizálás, elaboráció, szublimáció)
A nem hatékony megküzdés hosszú távon különböző betegségeket eredményezhet: pl. különböző pszichoszomatikus kórképek (immunrendszer gyengülése, koszorúér megbetegedés, gyomorfekély stb.), szorongászavarok, szenvedélybetegségek alakulhatnak ki.
Mit tanácsolhatunk a stressz kezelésére? Az egészség és a jó közérzet megőrzésében központi tényező az önmagunkkal való törődés. Ide számos tevékenységforma tartozhat (pl. relaxáció, testmozgás, táplálkozás, hitrendszer). Fontos tudni, hogy számtalan technikát alkalmazhatunk a stressz káros következményeinek kiküszöbölése érdekében, ezek lehetnek:
-laikus, önsegítő módszerek
-professzionális technikák (pl. pszichoterápia, gyógyszeres kezelés, különféle komplementer medicinák)
A teljesség igénye nélkül néhány stresszcsökkentő módszer:
• légzésszabályozás: mivel a légzés segít a szorongás csökkentésében és javítja a gondolkodást, érdemes megtanulni a hasi légzést és a légzésszabályozást a megnyugvás érdekében.
• lazító technikák elsajátítása (pl. relaxáció, meditáció, jóga): az ellazulást segítő technikák hatására megváltozik bizonyos hormonok – adrenalin, noradrenalin, kortizol – szintje, valamint bizonyos agyi folyamatok indulnak be, aminek következtében megnyugszunk. A relaxációs technikák ezáltal erősítik pszichés immunrendszerünket.
• mozgás és táplálkozás: a mozgás feszültségoldó, energiaszintet szabályozó hatása közismert, következtében javul a közérzet, erősödik a testi-lelki védekezőképesség. A kiegyensúlyozott táplálkozás segít az egészségmegőrzésben.
• pszichés egyensúly stabilizálása: pszichés egyensúlyvesztés esetén az egyensúly helyreállítására többféleképpen törekedhetünk; egyrészt magát a szituációt próbáljuk megváltoztatni, másrészt erőforrásainkat mobilizáljuk a helyzet megoldására.
• hobbik, szabadidős tevékenységben való aktivitás
• baráti, rokoni kapcsolatok ápolása