Kövessétek a szeretetet, kívánjátok a lelki ajándékokat…
Korinthusbeliekhez írt I. levél 14. rész

„Mese a karácsonyról, az önfeláldozásról és a szeretetről...
Valamikor réges régen az erdőben élt két fenyőfa. együtt cseperedtek fel, együtt nőttek. Az egyik fiú volt, a másik lány. Nagyon szerették egymást. Úgy érezték minden az övék. Övék az erdő, övék a kismadár, mely rájuk szállt, s minden, minden. Jött a tavasz, minden kizöldült mellettük. Jött a nyár, jött az ősz. Majd jött a tél, s jött az ember. Sokáig bolyongott az erdőben, majd meglátta ezt a két fát, s vette a fejszéjét. Kivágta őket. Fájtak a csapások, de talán az még jobban, hogy szétszakítják őket.
A piacra kerültek, s ott eladták a két fenyőfát. A fiú egy gazdag családhoz került, s a nagy gazdagság, a sok ajándék, a rengeteg dísz hamar elfelejtette vele szerelmesét. Sok - sok díszes ajándék került alá. S, boldog volt. Hát igen. Ez az igazi élet! - gondolta.
Eközben a lány-fenyő egy szegény családnál állt. Néhány vacak kis dísz, ajándék... semmi. A lány nagyon elkeseredett. Lám, hiába éltem. Itt kell befejeznem. Mi lehet a szerelmemmel? - kesergett.
Elérkezett Karácsony, a szeretet ünnepe. Az egész föld ünnepelt, s boldog volt, hiszen gyermek született, fiú adatott nekünk. Mindenki boldog volt... Mindenki... Mindenki? Nem. Ott, ahova a fiú-fenyő került veszekedés volt. A pénz. Már megint a pénz. S a férj otthagyta feleségét karácsony szent ünnepén.
Eközben a másik családnál nagy szeretetben voltak. Lehet, hogy nem volt ajándék, de sokkal többet kaptak a gyerekek: szeretetet. Azt, aminél több nem adható.
Elérkezett Vízkereszt ünnepe, s a két fa a szénégetőnél találkozott. Hiába éltem - kesergett a fiú. Á, dehogy - szólt a lány- nem az a lényeg, hogy gazdag vagy, vagy éppen szegény, hanem csak annyi, hogy szeretettel vagy-e a másik iránt. Szeretettel a másik iránt.
S egymást átölelve égtek el, a szénégető kemencéjében.”

“Tégy meg minden jót, ami tőled telik,
Amilyen eszközzel csak tudod,
Amilyen módon csak tudod,
Ahol csak tudod,
Akivel csak tudod,
Ameddig csak tudod.”
John Wesley

„ A történet karácsonyi, de bármely más ünnepről is szólhatna. Ünnepekről, ajándékokról, az ajándékozás "öröméről", amit mintha elfelejtettünk volna. Mint minden karikatúra, ez is erősen túlzó, de ha magunkba nézünk, pici igazság azért bújik meg a sarkított történetben.

Karácsonyi bevásárlás
A férfi mogorván ült be az autóba. Egész úton hallgatott. Az asszony is csendben volt, ő sem volt különösebben lelkes a karácsonyi bevásárlás gondolatától. Mindig az utolsó pillanatra hagyta. Most már nem halogathatja tovább.
- Figyelj ide – mondta a férjének - számoljuk össze, kinek is kell ajándékot venni. Azt a műpálmát, amit tavaly a húgodéktól kaptunk, odaadjuk az öcséméknek.
- Az nem lesz jó – mondta a férfi – a húgom az öcsédtől kapta tavalyelőtt.
- Akkor adjuk Anyádnak.
- Az sem jó, mert már látta a húgomnál – felelte a férfi, közben kikerülve egy kerékpárost.
- Ugyan, ki törődik vele, hogy látta! Azt hiszed, az a gipszangyal, amit én kaptam a kedves mamától, talán jobb ajándék volt?!
- Tudod, hogy nem sok pénze van ajándékokra. Ami van, azt is inkább az unokáira...
- Na hiszen, amit azok is kaptak! A mienknek vett valami bóvli pólót, még csak nem is Adidas.
- Persze, mert te Adidas-ban jártál gyerekkorodban! Örültél, ha volt egy pár tisztességes cipőd. De az sem mindig volt.
- Most a szememre hányod, hogy szegények voltunk? Akkor is tudtad, amikor elvettél!
- Muszáj nekünk mindig az egész utat végigveszekedni? – kérdezte most már dühösen a férfi.
- Ne engem kérdezz, te kezded mindig, pedig én mindent megteszek a karácsonyi jó hangulatért. Most is elindulok veled vásárolni a te családodnak, pedig holt fáradt vagyok.
A férfi erre már nem is reagált. Szótlanul figyelte az utat, de a düh fortyogott benne. Mintha csak az ő családjának vásárolnának. Nem értette ezt az egész karácsonyi lázat. Mindig az utolsó pillanatban vesznek valami semmire sem jó vacakot mindenkinek, ami azután körbe jár a családban, mert mindenki tovább ajándékozza, közben keresetlen szavakkal illetve az ajándék kitalálóját. Ezt jelentené a Karácsony? Nem, biztosan nem ezt, de akkor mit? Ez már alighanem örök rejtély marad a számára.
A bevásárlóközpont parkolója dugig volt, alig talált helyet magának. Úgy látszik, más is az utolsó pillanatra időzíti a bevásárlást. Szótlanul mentek be az áruházba. Az asszony először a könyvek felé indult. Akciós könyvvásár, hirdették a táblák mindenfelé. A nő tétován levett egy könyvet, megnézte az árát, majd beledobott hármat a kosárba. A férfi belelapozott az egyik könyvbe.
- Ennek hiányzik pár oldal a közepéből - hívta fel rá a felesége figyelmét.
- Na és, ha hiányzik? Attól még meg lehet érteni, ha hiányzik, elvégre nem a vége nincs meg, hanem a közepe. Lényeg, hogy akciós áron van.
A férfi elhatározta, nem szól többet, úgyis hiába. A nő csak az akciós polcokat kereste. A bevásárló kocsi szépen telt. A konyhai részen vettek egy kétkarú mérleget, aminek egyik karja hiányzott. Vettek még egy kerámia vázát, aminek az alján kétforintos nagyságú lyuk tátongott. Szárazvirágnak még jó, mondta az asszony. A bevásárlókocsiba került hat repedt falu bögre. Ha szépen, egyenként becsavarják majd selyempapírba, a megajándékozott azt hiszi majd, ő törte el út közben hazafelé. Vettek tíz csomag díszes szalvétát akciósan. A szalvétán kisnyulak és tojások virítottak. A műszaki osztályon találtak remek turmixgépet, aminek hiányzott a teteje. De semmi baj, ha turmixoláskor lekötik papírral, azért lehet használni. Kiváló hajszárítók is voltak, csak szénkefét kell cserélni bennük, akkor még működni is fognak. A barkács részlegen az asszony nem tudott szabadulni egy kés nélküli asztalosgyalutól.
- Ezt kinek szánod? – kérdezte a férfi.
- A bátyádnak, természetesen!
- Nem gondolod, hogy ez tapintatlanság? Hiszen tudod, hogy elvesztette két ujját a jobb kezéről.
- Na és akkor mi van? Majd gyalul bal kézzel.
Erre nem lehetett mit mondani. A férfi tolta a bevásárlókocsit és próbált nem odafigyelni. A szeme sarkából látta, hogy vettek még egy piros nadrágot, aminek valami végzetes tévedés folytán három szára volt. Adtak hozzá ajándékba egy zöld kötött pulóvert háta nélkül.
Az asszony legjobban a gőzölős vasalónak örült meg, amibe elfelejtettek nyílást tenni a víz betöltéséhez. De akkor végre készen voltak. Mehetnek az élelmiszer osztályra.
Az asszony a húsos pultnál időzött. A férfi nézte a darált húst, ami éppen csak nem mozgott; a saját levében úszó zöldes színű hússzeleteket, a feketére száradt marhahúst, és elhatározta, itt és most véget vet ennek a komédiának. A híradóra gondolt, éppen ma hallott egy csomagolóüzemről, ahol lejárt szavatosságú húsokat címkéztek át, jónak feltűntetve őket. Azt is mondták, bárhová kerülhetett az átcímkézett, fogyasztásra alkalmatlan élelmiszerekből. Halk és nyugodt hangon kezdte, de a mondandója végére hasított a hangja, mint a kés pengéje.
- Na ide hallgass! Azt még elnéztem neked, hogy a szegény nagytatának alkudoztál fél pár cipőn, mert csak egy lába volt szegénynek. Azt is elnéztem, hogy az anyámnak húsvétra vásárolt tojásokból már a kocsiban kikelt a csirke. Akkor sem szóltam egy szót sem, amikor a keresztanyámat agyonvágta az általad ki tudja hol vásárolt éjjeli lámpa szigeteletlen vezetéke! Hallgattam, amikor a karácsony estére sütött pulykádat a kutya is fintorogva utasította el, mert büdös volt, mint a görény. Némán tűrtem, hogy a Köjál úgy jár ki-be a lakásunkba, mintha hazajönnének. Nem szólok, ha a kozmetikádra többet költesz el, mint az egész karácsonyra! De azt már ne várd tőlem, hogy én azt az ételt megegyem, amit ebből az izéből főzöl!
- Most mit idegeskedsz, csak spórolni akartam, mert mindig azt vágod a fejemhez, hogy sokat költök. Tessék, most ez sem jó! Rajtad próbáljon valaki kiigazodni!
A férfi csak fújt egyet, és elindult a pénztár felé.
A kijáratnál vettek még egy fenyőfát szinte ingyen, mert a törzse ívben meg volt hajolva. Hol van olyan tartó, amely ne borulna fel a féloldalas fával? Nem számít, majd kitámasztják a sarokba. Esetleg kikötik. A férfinak is kötözés járt az eszében; szép fehér ingecske, hátul kötős ujjacska, milyen jól állna az asszonynak. Na, ne álmodozzunk, az álmok legritkábban válnak valóra.
Karácsony estéjén a család apraja-nagyja náluk gyűlt össze. A férfi, kezében a saját ajándékával a többieket figyelte. Az arcok rándulását.
A kamasz fiú röhögve bontogatta ki papírjából az első kerekét vesztett háromkerekű biciklit.
- Istenem, kisfiam, úgy emlékeztem, hogy fiatalabb vagy – mentegetőzött az anyja – de legalább így kétkerekű, nem?
A mama végül örült a háromszárú nadrágnak, bár a színét aggályosnak találta. De a menye elmagyarázta neki, ha a középső szárát levágja, abból szabhatna hátat a zöld pulóvernek. Nem sok nyolcvan éves hord ugyan piros nadrágot zöld pulóverrel, de ettől lesz egyéni az öltözködése.
A férfi húga mégiscsak megkapta a műpálmát, az asszony öccse pedig a fél karját vesztett mérleget. Majd kitalálja, mire lehet használni, ő olyan gondolkodó típus. Esetleg kacsaitatónak. Hogy nincs kacsájuk? Hosszú még az élet.
A betöltő nyílás nélküli vasalót az agg nagynéni kapta. Õ olyan szenilis már, azt sem tudja, mi az a gőzölős vasaló.
A kés nélküli gyaluval sikerült megnyugtatni az asztalost, hogy legalább a többi ujja nincs veszélyben.
A hajszárítót a csontkopasz fejű nagybácsi kapta, így ki sem derül, hogy szénkefét kellene cserélni.
A turmixgép és a váza egyaránt a nagynénié lett. A turmixgépet lehetne használni vázának, mert tető nélkül esetleg szétszórná a tartalmát a lakásban, a lyukas váza meg jó lesz szűrőnek.
A reszkető kezű dédi kapta a poharakat, amit azonnal el is ejtett, így ki sem derült, hogy már eredetileg is repedtek voltak.
Dédpapi, aki már több éve vak, megkapta a három könyvet. Igaz, ugyanazt a könyvet három példányban, de hát Dédpapi úgysem látja.
Az asszony boldogan nézett körbe a családján. Milyen jól vásárolt, és szinte potom pénzből kihozott mindent. A férjére nézett.
- Hát te nem bontod ki az ajándékodat? Annyira kíváncsi vagyok, mit szólsz.
Tényleg, ő még ki sem bontotta a magáét. A többiek kíváncsian vártak. A papírban egy hatujjas kesztyű lapult. Mellette három darab fekete zokni. A férfi a kezét nézegette. Mintha neki csak öt ujja lenne. De nem baj, még mindig jobb, mint ha négyujjas kesztyűt kapott volna. Így még marad is egy szabad ujj, amiben esetleg lehetne tartani valamit...
A három zoknit azonban már ő is túlzásnak érezte. Micsoda pazarlás két lábra három zokni. De úgyis minden zoknijának elveszik a párja. Így legalább ott a harmadik, pótlásnak. Végül ő is elővette az ajándékot, amit az asszonynak szánt. A nő egy hasznos kis kézikönyvet kapott:
Hogyan lepjük meg szeretteinket címmel.
- Látod fiacskám, ez az igazi pénzkidobás. Megoldottam én ezt kézikönyv nélkül is. Na, menjünk vacsorázni.
Az ebédlőasztal már meg volt terítve. A húsvéti szalvéták olyan fifikásan voltak összehajtogatva, hogy a nyuszik majdnem télapónak látszottak rajta. A menü halászlékocka-leves és mákos guba voltak.
- Akartam húst és halat is venni, de ez az ember a fejébe vette, hogy spórolni kell, ezért most csak ezt tudom adni. De jó étvágyat hozzá. Igaz is, - fordult a férjéhez - mivel tudtam, tőled nem kapok komoly ajándékot, ezért megvettem én magamnak. Mit szóltok hozzá? – kérdezte, és a szekrényből előakasztott egy valódi nercbundát.” (forrás: http://www.ahogyerzed.hu/?article=849)

A boldoggá tett karácsony
Sok-sok esztendeje egyszer korgó gyomorral, üres zsebbel virradtunk a hálaadás napjára. Kopogtak. Kinyitottuk az ajtót, és egy férfi lépett be óriási élelmiszeres csomaggal, egy hatalmas pulykával, amihez még tepsit is mellékeltek. Nem hittünk a szemünknek.
- Ki maga és honnan jött? – csodálkozott apám.
- Egy barátjuk küldött – válaszolta az idegen –, aki tudja, hogy nélkülöznek, de visszautasítanák a közvetlen segítséget, ezért küldött engem. Kellemes ünnepeket!
- Nem, ezt nem fogadhatjuk el – szabódott apám.
- Pedig kénytelenek – felelte az ismeretlen férfi, sarkon fordult, és behúzta maga mögött az ajtót.
Ez az élmény maradandó hatást gyakorolt az életemre. Megfogadtam, hogy egyszer majd én is viszem annyira anyagilag, hogy másoknak ugyanígy segíthessek. Tizennyolc éves koromra kialakítottam a magam hálaadás napi rituáléját. Mivel szeretem a kötetlen megoldásokat, azt találtam ki, hogy egyszerűen bevásárolok egy vagy két család számára elegendő élelmiszert, azután küldöncnek öltözve felkeresem a legszegényebb környéket, és találomra becsöngetek valahova. Az ajándékba mindig elrejtettem egy levelet, amelyben leírtam gyerekkori élményemet. Beszámolómat az alábbi mondattal zártam: “Cserébe csak annyit kérek, hogy törekedjenek előbbre jutni, s egyszer ugyanezt cselekedjék valaki mással.” Számomra ez az évente ismétlődő szertartás nagyobb gyarapodást jelent minden pénznél, amit valaha kerestem. (Anthony Robbins)

Gyűjtötte: Maczkó Mónika
mentálhigiénés tanácsadó